Én ezt tényleg nem akartam... Valahol persze megvolt az érzés, hogy csak meg kellene örökíteni, mert erre még ha emlékezni is fogok, akkor sem lesz ugyanolyan. Aztán Peti kezében dördült el a mindent eldöntő startpisztoly. Azt azért közölném, hogy ez már egy enyhe verzió, hátha valami ideggyógyász is olvassa, aztán még elvinne, vagy valami ilyesmi.
Szóval (istenem az első blogom végén megígértem, hogy többet ilyesmiről nem..) tegnap este, illetve délután kezdődött. Nagyon meleg volt, Igor fekete pólóban szállt le a motorról, mégis vigyorgott. Egyből tudtam, hogy itt valami készül, mert ilyen napsütésben, ha valaki fekete pólót hord, nem vigyorog. Ok nélkül. Csak annyit mondott, hogy akkor este... Megy ugye Atti is hazajön, atyaisten annak meg szülinapja van. Korábban küldött egy sms-t is, de arra nem volt erőm válaszolni. Este meg... Én nem is tudom. Egy darabig még telt az idő, a vége felé azért már éreztük, hogy lassul, de akkor már túl késő volt. Meg is állt, egy pillanatra talán a szívem is, de azon hamar túltettem magam, végre valaki fel tudott állni, hogy piát hozzon a pulttól. Furcsa érzés volt. Láttuk, hogy mozognak az emberek, hogy hangjuk volt-e arra már nem emlékszem. A többiek arcán látszott, hogy ők is érzik, itt bizony bajok lesznek. Meg aztán, mikor elállt a szél, csak a meleg maradt a helyén, mindenhol ott volt, hiába menekültünk be bárhova. Az idő sem telt, onnan tudtuk, hogy valami változik, hogy egyre éhesebbek lettünk. Ha ez az érzés nincs, elhittük volna hogy örökké élünk és örökre sötét marad. Nem volt mit tenni, ettünk aztán ültünk és néztük a vizet. Sosem láttam még ilyennek a vizet. Ha az arcokra gondolok senki sem látta még ilyennek. Ugyanolyan valószínűtlenül nézett ki, mint az egész este. Meg aztán ott volt az az állat. Valószínűleg egy sün volt. Csak miért a vízben? Senkinek sem tűnt fel. Az az igaz, hogy nem nagyon akadtunk fenn ezen az apróságon. Visszagondolva lehet, hogy az evés előtt is néztük már a vizet, lehet hogy csak akkor. Az is lehet hogy semmi sem történt meg a tegnap estéből, végig egy padon ülve csorgattuk a nyálunkat és nem tudtunk beszélni. Mindenesetre valóságosnak tűnt és még ha nem is volt benne semmi érdekfeszítő, hónapok óta először voltam hihetetlenül nyugodt. Reggel a testem, délutánra az agyam is felébredt. Most fogom csak fel, hogy mi történt. Így nézni egy szombat este elé, azt kell mondjam ez már nagyképűségnek számít, túlvállalom/túlvállaljuk ezt a hétvégét is. Lesz mit mesélni az unokáknak...
Tanulság? Vagy valmi értelem? Ebben? Az a hülye, aki keresi. Mindennel így van ez. Nem én keresem a péntek és szombat estéket, ők jönnek el hozzám. Ők mondják meg, hogy mi fog ma történni, hogy mi a mai nap értelme. Ámen.

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.