Mint már kifejtettem, a törvényhozó hatalmat kétkamarás Parlamenti modellben hozták létre. Az alkotmányozók féltek egy olyan hatalmi ág kialakításától, amely túlzott centralizációt eredményezne, de attól is tartottak, hogy egy gyenge törvényhozói modellt alkalmazzanak, ami megismételné a Konföderációs cikkelyek szerint működő kormányzat gyengeségeit. Ezeket a szempontokat figyelembe véve alkották meg azt a Kongresszust, amelynek Képviselőházába a tagállamok népességük aránya alapján delegálnak küldötteket, Szenátusába pedig egyenlően, két képviselőt választanak.

            A korábban említett „nagy kompromisszum” meglehetősen eltérő képviseleti formát biztosított a két házban, azonban lényegében nagyon hasonló törvényhozói feladatokat ad nekik. Sok fontos jogkörön osztoznak. Ilyen a hadüzenet joga, a szárazföldi és tengeri hadsereg felállításának joga, a kölcsönfelvétel és a pénzverés joga, az államok közti kereskedelem szabályozása, a szövetségi bíróságok felállítása, a bevándorlók honosítási szabályainak megállapítása és „olyan törvények megalkotása, amelyek szükségesek és megfelelőek a fenti hatáskör érvényesítése érdekében”.

            Természetesen van jó néhány fontos eltérés a két kamara alkotmányos feladatai közt. Egyedül a Képviselőháznak van joga költségvetési törvényeket kezdeményezni, bár a gyakorlatban ez a funkció csak korlátozottan működik, hiszen mint minden törvényjavaslatot, így ezt is mindkét háznak –ez által a Szenátusnak is – el kell fogadni. Szintén a Képviselőháznak a joga az közjogi felelősségre vonás, de a Szenátus joga a vád alá helyezést tárgyalás után elbírálni.

            A történelem során folyamatosan változott az elnök és a Kongresszus viszonya. Hol az elnöknek, hol a Kongresszusnak sikerült hatalmát kiterjesztenie a másikkal szemben. Egyes elnökök sikeresen növelték befolyásukat a törvényhozásban, míg mások szinte teljes vagy csak részben átengedték hatalmukat a Kongresszusnak.

            Mint azt az első pontban már írtam, bizonyos esetekben a Kongresszus átruházza egyes feladatait az elnöknek. Ha az amerikai közvélemény különféle problémák megoldása érdekében erős nyomást gyakorol a központi kormányzatra, a Kongresszus a hatalom átruházásának nevezett eljárással nagyobb felelősséget ad a végrehajtó ágnak a problémák kezelését szolgáló programok terén. Erre volt példa az 1930-ban kitört gazdasági világválság idején Franklin Roosevelt kezébe történő átruházás, valamint Richard Nixon kormányzati idejében a bérek és árak befagyasztása az infláció megszüntetése érdekében.

            Más esetekben a Kongresszus úgy látja, túl nagy hatalom összpontosul az elnök kezében, ezért a kongresszusi jogköröket megerősítő törvényeket hoz. Erre volt precedens az 1973-ban történt kísérlet, amely meg akarta vonni a lehetőséget az elnöktől, hogy a Kongresszus kifejezett jóváhagyása nélkül fegyveres konfliktusokba vihesse az országot.

            Az elnök és a Kongresszus viszonyát többek közt befolyásolja, hogy milyen párti az elnök valamint pártja milyen arányban uralja a törvényhozást. Emellett mérvadó az elnök népszerűsége, hiszen minél népszerűbb egy elnök, annál nagyobb késztetést éreznek a Kongresszus tagjai az elnökkel való szoros együttműködésre, ugyanis az elnök népszerűsége kihat a képviselőkére is. Az amerikai politikai rendszer sajátossága, hogy a hivatalban levő képviselők sokkalta nagyobb előnnyel indulnak az újraválasztásért, mint kihívóik. Az elnök népszerűsége rendszerint hivatalában töltött első éveiben a legnagyobb. Ez különösen jó alkalmat biztosít, hogy a nyilvánosság támogatottságát kihasználva programjuk egy részét a Kongresszussal elfogadtassák.

            Az elnök és a Kongresszus konfliktusának fő oka abban keresendő, hogy az állam fejlődésével egyre több mindent kell szabályoznia a kormányzatnak. A állampolgárok elvárják, hogy az általuk választott elnök ne csak a végrehajtó hatalom legyen, hanem elképzelései alapján formálja a törvényhozást. Ez azonban elvezet oda, hogy hatáskörét ki kell terjesztenie azokra a pontokra is, amely az alkotmány szerint nem őt illeti meg. Az „alapító atyák”, hogy a túlzott hatalomcentralizációt megakadályozzák, számos garanciális elemet bevettek az alkotmányba. Ezek megtárgyalása a következő pontunk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.