Az elmúlt napok aktuális belpolitikai szörnyűlködéseinek főszereplője Fodor Károly kiskunhalasi vállalkozó, aki két évvel ezelőtt (roppant előrelátó módon) videofelvételen rögzítette, amint egy helyi önkormányzati képviselő (Weiszenberger László) kiselőadás keretei között elmondja, hogy milyen technikákkal lehet (és kell) a pályázatokon umbuldával elnyert pénzek egy részét visszautalni "a minisztériumba".

Tisztázzuk gyorsan: nincsenek illúzióim a nép által választott központi, regionális és helyi képviselők erkölcsi állapotával kapcsolatban. Biztos vagyok abban, hogy jelentős részük a teljes bétékát kimerítette már, a vérfertőzéstől a határjelrongáláson keresztül a hadikövettel szemben elkövetett erőszakig, különös tekintettel a gazdasági és vagyon elleni bűncselekmények üdítően széles palettájára. Az is világos számomra, hogy az összes hazai párt a velejéig rothadt és vezető tisztviselőik kilencven százalékának az életlen, kicsorbult alabárddal történő felnégyelése csak az összes enyhítő körülmény figyelembevétele után jöhetne szóba, mint büntetési nem.

Ettől függetlenül óhatatlanul eszembe jut egy régi, a kilencvenes évek hajnalára visszanyúló eset, amin annó sokat derültem.

Történt, hogy hazánk egyik kreatív intellektuális bűnözője feladott egy hirdetést, mely szerint "a megfelelő táplálékkiegészítők felhasználásával 75-80 százalékos valószínűséggel megválasztható a tervezett, születendő gyermek neme".

Igen, tudom, hogy jelenleg is százezer ilyen tanács olvasható ingyen a főként fiatal és buta mérsékelten okos nők által látogatott internetes fórumokon. Meg azt is hallottam, hogy tekintélyes genetikusok vitatkoznak a téma mentén pro és kontra, de ismétlem: a kilencvenes évek legelején voltunk, az orosz csapatok semmi mással össze nem téveszthető illata még érződött Mátyásföld és Tököl felett, s a demokrácia mámorát főleg az jelentette, hogy az utcán hangosan lehet kurvaanyázni a kormányt.

Szóval Dzsoni (nevezzük így) ezer forintért adott egy harminc csodatablettát tartalmazó dobozkát; azt javasolta, hogy a teherbeesés előtt két hónapig szedje a reménybeli kismama, naponta egy drazsét. A fiút akarók kék színűt kaptak, a kislány után vágyakozók természetesen pirosat. A nagy varázslat abból állt, hogy (egy egyszeri, kétszáz forintos alapdíjon kívül) csak a gyermek megszületése után kellett fizetni, és csak akkor, ha az eredmény bekövetkezett. Erről "szabályos" szerződés született, melyet Dzsoni egyik haverja, egy másodéves jogászhallgató állított össze, és darabjáért 50 forintot kapott hősünktől (aki a négy általános után picinykét hadilábon állt az írással-olvasással, viszont szerintem pszichológiából PhD-re is esélyes lenne). Ahogyan azt a nyomozás utólag megállapította, Dzsoni kábé egy év alatt mintegy 800 párral kötött "szerződést" (800 x 200 forint), majd - a gyerek megszületése után - négyszázvalahány boldog és elégedett pár fizetett neki kétezer forintokat (400 x 2000 forint). 

Emlékeztetőül az idősebbeknek, illetve tájékoztatásul a fiatalabbaknak: 1990-ben egy kezdő középiskolai tanár havi 6-8 ezer forintot keresett, egy liter benzin ára 40 forint körül mozgott. No, ilyen körülmények között Dzsoni egy éven keresztül átlag havi nyolcvanezret tett zsebre. Azt talán mondanom sem kell, hogy a drazsék cukorkák voltak, amiket Dzsoni (zacskónként kábé száz darabot)  4 forintért vett a Garay téri piacon, majd - fáradtságos munkával - szétválogatta színek szerint. Az ügyfelei között a teljes magyar társadalom keresztmetszete szerepelt: pedagógusok, műszaki értelmiségiek, kétkezi munkások (akkor még voltak ilyenek), vidéki gazdálkodók.

Végül egy rosszakarója feljelentette, csalásért kapott másfél évet, de nem is ez az érdekes. Hanem a technika. És a lélektani ráérzés.

És akkor most ugorgyunk.

Tegyük fel, hogy a sógornőm unokahúga (nevezzük Áginak) titkárnő egy olyan Hivatalban, ahol bizonyos pályázatokat elbírálnak. És szintén tegyük fel, hogy - miután elbírálták ezeket - neki adják ki, hogy írásban értesítse a pályázókat a jó (avagy rossz) hírekről.

Ágika hétfőn megkapja a listát, mondjuk kedden felhív engem és lediktálja, hogy kinek bírálták el pozitívan a pályázatát. Ekkor én fogom magam, felkeresem ezeket a vállalkozókat és megkérdezem tőlük, hogy 10-20 százalékot megérne-e nekik a siker? Merthogy (fogom mondani) "A Minisztériumban van kapcsolatom és ha visszajuttatunk A Pártnak és/vagy A Nagyembernek" ennyit és ennyit, tuti a siker. Naná, mert az fogom mondani, hogy csaló vagyok és nekem kell a zsé...

Felkeresek 10 vállalkozót, közülük 8 rá fog bólintani: kell a lóvé, a szekérnek futnia kell, és 10 miller helyett nyolc-kilenc is jól jön.

Ha bevált és működik a rendszer, akkor már előre is beszélek olyan vállalkozókkal, akikről tudom, hogy pályázni akarnak. Finoman belengetem, hogy TALÁN tudok segíteni, de ennek ára van, azonban csak utólag kell fizetni. És megvárom a tőlem teljesen független döntés eredményét, majd - mivel egy héttel hamarabb értesülök az eredményről - én viszem a jó hírt.

Röviden ennyi jutott eszembe erről a cirkuszról. Mégegyszer: tudom, hogy van állami korrupció, tudom, hogy jönnek-mennek a pénzek, de önmagában az, hogy Weiszenberger arra való hivatkozással nyúlt le tízmilliókat, hogy "a minisztériumba" viszi, még nem jelenti automatikusan azt, hogy nem saját zsebre dolgozott. És nem lepne meg, ha kiderülne, hogy nem minden pontosan úgy volt, ahogyan azt Fodor Károly, esetleg Weiszenberger László most állítja.

Lehet, hogy simán csak kreatív és zseniális ez a Laci, mint Dzsoni, 17 évvel ezelőtt. Csak attól tartok, ő nem ússza meg másfél évvel.

És akkor Zuschlagról még nem is beszéltem. Nyugi: nem is fogok.