Megragadom az alkalmat, hogy Peat befogadott ide a szerzők közé, mert van egy téma ami nyomja a bögyömet, de sem a sütifőzi, sem az utazgatás fel-s-alá blogjainkba nem fér bele.

Arról van szó, hogy mi is a helyzet ezekkel a blogokkal, meg a blogolással egyáltalán, no meg a barátok. A magam kis rövid, összefogott stílusában persze.
Naaa, ne kapcsold ki a képernyőt! Még alig kezdtem bele!!


Utazás blogunk őse Word-ben készült, azt hiszem első ízben talán a Portugáliai út után. Ez egy útinapló volt kis méretű képekkel, amelyet én írtam és Tus később belefirkált.
Az egészet úgy ahogy volt elküldözgettük mindenkinek emilben, és hangos sikere lett.
Van olyan barátnőnk, aki külön kinyomtatta nem csak saját magának, de az anyukájának is, és mindenki lelkesen olvasta, sőt idézte.

Ezek után a baráti körből többször is kaptunk felszólítást, hogy aszongya: utazzatok már valamerre, mert olyan jókat írtok utána, hadd élvezzük mi is!
Biztos dicsekvősnek tűnik, de ezek szikár tények, és a további modnanivalót alapozzák, csak ezért írom.
Ami pedig a dicsekvést illeti: most aztán tényleg nem kell ilyen ócska önreklámozáshoz folyamodnom, mikor az utazásos blogot napi átlag 150-160 felhasználó olvassa (legalábbis ráklikkel).

És itt kezdünk közelíteni a mondanivalóm lényegéhez. Nem, nem az a lényeg hogy sokan olvassák, habár ez természetesen jólesik, hanem az, hogy KIK olvassák.

Azt tapasztaljuk, hogy azon barátaink közül, akik kifejezetten szerették az előző formában a beszámolóinkat, szinte SENKI.

Amikor visszajöttünk Madeiráról, ami tényleg nagyon színes-szagos élmény volt, rögtön nekiláttam beszámoló gyártásának, ekkor azonban Té kitalálta hogy modernizálódjunk, és kezdjük blogba felvinni a képeket-sztorikat. És lőn. Sokkal több és nagyobb kép (mint tudjuk én ettől lelkes vagyok), bárki könnyen eléri, nem töltöm meg a postaládáját a monstre nagyságú, ezért akadozó Word filével, szóval háváj, minden ismerős-barát zabálni fogja.
Gondoltam én.

Pedig nem.
Természetesen az első bejegyzések megszületése után azonnal soktucat körímél ment körbe, hogy íme, megjelent, olvasható, megnézhető, stb. Tényleg a baráti, ismeretségi körnek szántuk. Effektíve meglepődtünk az első idegen beírások láttán, mondván: jé, ezt olyanok is megnézik, akik nem is ismernek??
És találkozunk barátokkal, és beszélgetünk (nem sokszor, de azért vannak bejáratott emberek, akikkel rendszeresen összejövünk), és a beszélgetések során mesélünk az utazásról is, ami számukra általában az újdonság erejével hat. Párszor még rákérdeztem, hogy nem nézted meg azt a jó kis képet a blogon...., de most már szinte kínos.

Mindenki azt mondja nagyon sajnálkozva, hogy semmi ideje sincs, és nagyon szeretné elolvasni, de nincs mikor, jaj de kár, de majd szakít rá időt valamikor...
Gondolhatjátok, hogy gyorsan leszoktunk az ajánlgatásról...

Az is világos, hogy olyan emberekről van szó, akik szeretnek bennünket, és érdekli őket hogy mi van velünk - mégis, ezt nem a blogból akarják megtudni.

Mi lehet a probléma, vagy mi az ok?

A blog személytelen és úgy érzik hogy ami "bárkinek" szól, az nem nekik szól, márpedig mi olyan nexusban vagyunk, hogy nekik személyesen kellene meséljünk??
Egyszerűen nem szeretik ezt a műfajt min olyat?
A csatornával van a baj (mm. a számítógép-internet)? De az anyukám, aki 71 éves, vígan olvasgatja amiket írunk, nagyon élvezi, sőt, más fórumba ő maga is felteszi az írásait - vagyis ez nem lehet életkor kérdése....

Nos ez a helyzet, és próbálom megérteni.
Tényleg furcsa ránézni a tegnapi 191 fős statisztikára, és elgondolni, hogy akik ismernek és valóban jó barátaim nem érnek rá belenézni, de 191 ismeretlen ember, naponta akár többször is beleolvas abba, amit írtunk.

Szerintetek miért van ez??

csuri

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.