Hmmm... Ó igen, Érd Parádé!

Mennyi szép élmény fűződik hozzá, az említett berúgásokon kívül... Bár mondanom sem kell, hogy az ÉP-s sztorik tényleg mindig úgy kezdődnek: 'Emlékszel mikor tavaly ÉP-n úgy beQrtunk?' És magunkat túlszárnyalva folyton sikerül újabb rekordokat felállítani ezen a téren.

És mindig az emberi hülyeség és parasztság keverékének hihetetlen határtalanságával folytatódnak ...

Valószínűleg én vagyok a bunkó, meg a rasszista, hogy oly gyorsan és brutálisan, köszönés nélkül otthagytam szegény roma srácot, aki csak kommunikálni próbált velem... De ne szaladjunk ennyire előre... :)


Szóval a tavalyi parádém eléggé 'parádésra' sikeredett, hiszen asszony nem lévén, a 'Márió a harmonikás' és a 'Lakodalmas Lajos' színpad előtt 'hülyén vigyorogva álldogálok anyósékkal és apóssal szolidan (khmm) sörözünk' c. program helyett a barátságos, csendes, amolyan 'mindenzenétleszarok me' inni jöttem vazze' stílusban bódultam, hol itt, hol ott.

A partyról túl sok élmény nem is maradt meg, viszont a hazautam annál kalandosabbra sikeredett. Hazafelé menet egy kisebb banda mellett elhaladtamban egy roma srác kiugrott elém, hogy ő most aztán mindenáron kezet akar fogni velem. Mondom jó, te is részeg, én is részeg, ilyenkor mindenki haver. Megtörtént a dolog, gyűrűm nem volt, órám meg bal kézen. (Hú de geci vagyok...)

Mentem (próbáltam menni) tovább a töltés mellett, botorkálva. (Próbáltam a rossz fényviszonokra, meg a girbegurba földútra fogni, hogy miért is görbe a cipőtalpam. De végül mégis be kellett ismernem, hogy seggrészeg vagyok.)
Rohan ám utánam az ember nagy sebbel-lobbal, hogy álljak már meg. (Kb úgy rohant, ahogy én 'mentem'. Kb 1-1,5m-es kilengéssel, amolyan Fred Astaire-s lábmunkával)
Na mondom, erre ment ki a jópofi, most ezt megint egy fél doboz cigim bánja. (Tudjátok, viszek még ággyet a háveromnak, meg a bárátnőjinek is. De ha mán ennyi van neked tésó, ne legyé mán szemítláda, aggyá mán káttőűt nákik!) Kell nekem részegen spanolni mindenféle idegennel. Na mindegy, adok neki, hamarabb leszáll rólam.

Aztán mire odaért már ki is bökte, hogy adjak neki mobilt. Mobilt? Nekem nincs mobilom. De ő tudja hogy van, és mér vagyok köcsög, mer  megver.
Itt még mindig a totál delirium nyugodt szakaszában voltam. Az a tipikus minek izguljak, bármi történik, a kocsma holnap is kinyit. Szóval amikor van egy biztos háttér az ember életében, és nem kell félnie semmitől...
Végül csak sikerült meggyőznöm, hogy a mobilom otthon van, mert ha bebaszok mindig elhagyom valahol. (Közben persze izgul az ember, hogy a többi alkoholista barom pont most kezdi el hívogatni a 'Na mivan köcsög? Én már otthon verem az ágyba baze, Te még félúton se vagy. WWÁÁÁHHÁÁHÁÁHÁHÁHÁHÁÁÁÁ' -szerű hótértelmes szövegekkel.)

Végül (azt hiszem) elhitte. Én örültem. Ő elővette a brét, én pedig hosszú másodpercekig bénultan álltam és néztem ahogy lehugyozza a lábam...

Nem értette, hogy az ismerkedési kísérletét miért utasítom el oly durván. Hiszen ő csak barátkozni akart. Szegény ...


Ez az élmény 1 éve nem hagy nyugodni, belülről marcangol, és tudom, el fog kísérni életem hátralévő részében. Hibáztam...

Viszont álljon itt néktek példaképpen. Mert ha találkozátok ama metálrészeg csont hülyék egyikével, jusson eszetekbe eme történet. És ne kiáltsatok kígyót békát amazok fejére, ne ütlegeljétek őket oly durván, emberhez nem méltón, és ne eresszétek testetek nedveit orcájukra... Hiszen ők odafordítják ama másik orcájukat is, Urunk tanítása szerint ...
Tiszteljétek és becsüljétek őket, kik barátkozának veletek, összes hibáitok ellenére...

Egy ember, egy sors, Érd Parádé 2006

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.