Richard Nixon

            „Ártottam barátaimnak. Ártottam az országnak. Ártottam kormányrendszerünknek, mert szétzúztam mindazon fiatalok álmait, akiknek kormánytisztviselővé kellett volna válniuk, de most úgy gondolják, mindez túlságosan korrupt… Ártottam az amerikai népnek. És ezt a terhet hordoznom kell egész életemben”- nyilatkozta egy televíziós interjúban Richard Nixon az USA 37. elnöke, aki 1969 és 1974 közt regnált. James T. Patterson, amerikai történész úgy fogalmazott, hogy Theodore Roosevelt kivételével ő volt a 20. század legliberálisabb republikánus elnöke. Intelligens, dolgos és az elnökségre talán leginkább felkészült politikus volt, azonban a sajtóval képtelen volt jó kapcsolatot ápolni (mi sem példázza ezt legjobban, mint Hunter S. Thompson, aki Nixon 1972-es elnökválasztási kampányát végigkövette és mindent megtett az általa mániákusan gyűlölt elnök veresége érdekében). Alelnök- jelöltségétől kezdve ő volt ellenfelei céltáblája. Elzárkózott a nyilvánosságtól, képtelen volt a kedélyes, hátbaveregetős társasági életre, amely az elnökség elengedhetetlen része.

            Bár leginkább külpolitikai tevékenységei ismertek, belpolitikailag is rendkívül aktív volt. Felgyorsította az iskolák szegregációjának felszámolását, megszüntette a sorozást és hivatásos hadsereget épített ki. Megnégyszerezte a művészetek szövetségi támogatását, kiterjesztette a nemzeti parkok területét, törvényeket hozott az alvilág és a kábítószerek ellen. A vietnami háború azonban elvont minden figyelmet Nixon bel- és külpolitikai sikereiről.

            A Watergate - ügy azonban elhomályosította az elnök valamennyi sikerét, és egész politikai pályafutását tönkretette. Több történész is úgy vélekedett, hogy Nixon volt a vietnami háború utolsó áldozata. Ami vele történt, arra nem kerülhetett volna sor, ha a közhangulat nem mérgesedett volna ennyire el. Lemondásának kikényszerítését több külföldi államférfi politikai „túlreagálásnak”, emberi igazságtalanságnak és stratégiai hibának minősítette. De mi is volt ez a hatalmas botrány, ami végül az elnök lemondásához vezetett, holott népszerűsége az 1972-es választásokkor az egekbe szökött? 1972. június 17-e hajnalában betörőket fogtak a washingtoni Watergate elnevezésű irodakomplexumban. A hír érdekessége az volt, hogy a betörőknél lehallgatókészülékeket találtak, valamint hogy a Demokrata Párt országos bizottságának adott otthont az épület. Az egyik betörőről kiderült, hogy az Elnök Újraválasztási Bizottságának alkalmazottja, G. Gordon Liddy, valamint E. Howard Hunt, korábbi CIA- ügynök és fehér házi tanácsadó. Nixon semmit sem tudott az esetről, de elkövette azt a hibát, ami végül a sorozatos hazudozásokkal és elfedésekkel lemondásába torkollott: megpróbálta fedezni a tetteseket, nem pedig megtalálni és megbüntetni őket. Június 23-án Bob Haldemann, személyzeti főnöke elmondta neki, hogy a betörést G. Gordon Liddy, a Fehér Ház munkatársa irányította, és egyben arra kérte, hogy a CIA segítségével akadályozzák meg az FBI további vizsgálódását. Nixon nem fogta fel, hogy ezzel csúszik át a törvénytelenség világába. Később kijelentette, hogy egymillió dollárt is kész adni a betörőknek hallgatásukért cserébe. Végül nem fordult a CIA- hoz, és pénzt sem adott a betörőknek, de áldását adta a bűnösök fedezésére, az igazságszolgáltatási eljárás akadályoztatására. Kongresszus demokratái eddigre már azt hangoztatták, hogy az elnöki hatalom túlságosan megnövekedett, „Császári elnökség”-ről beszéltek, és a Szenátus bizottsága, a Watergate- bizottság nekilátott a történtek feltárásához. A bizottság elnöke Sam Ervin, demokrata szenátor lett. Ezzel egy időben lemondásra kényszerült Nixon alelnöke, Spiro Agnew, mert kiderült, vesztegetési pénzeket fogadott el. Botrányt kavart az is, amikor kiderült, az elnök titokban magnóra rögzítette a Fehér Házban lezajlott beszélgetéseket, majd nem volt hajlandó azokat nyilvánosságra hozni. Nixon mindent megtett a magnószalagok kiadása ellen. Amikor egy szövetségi bíróság bizonyos felvételek kiadását rendelte el, az elnök kompromisszumot ajánlott, írásos formában eleget tett volna a felszólításnak. Ezt azonban az igazságügyi államtitkári hivatal speciális ügyésze, Archibald Cox elutasította. Nixon erre fel a „szombat esti vérengzéssel” vágott vissza, melynek során Elliot L. Richardson igazságügy- miniszter és helyettese lemondtak. Coxot elbocsátották, és a speciális ügyész irodáját megszüntették. Ez azonban akkora felzúdulást vont maga után, hogy Nixon Leon Jaworoskit kinevezte új speciális ügyésznek, aki vádat emelt az elnök legközvetlenebb munkatársai ellen. 1974. július 24-én a Legfelsőbb Bíróság úgy döntött, hogy az elnöknek ki kell adnia a szalagokat. Eközben a Képviselőház Igazságügyi Bizottsága arról szavazott, hogy javasolja az alsóháznak Nixon vádaláhelyezését a Watergate- betörés kivizsgálásának akadályoztatása, hatalommal való visszaélés és a polgárok jogainak többszöri megsértése és a Képviselőház ismételt felszólításainak figyelmen kívül hagyása miatt. Augusztus 5-én végül a bizottság és a nemzet megtudhatta, hogy mi is szerepelt a szalagokon. Nixon a betörés leleplezését követő hatodik napon tudomást szerzett az eltusolásról, továbbá kiadott egy utasítást az FBI- részére: „Ne menjenek messzebbre ebben az ügyben, pont!”. Ezek nyilvánosságra kerülése után az Igazságügyi Bizottság azon republikánus tagjai is hajlandóak voltak Nixon ellen szavazni, akik korábban nem tették.

            Szembesülve támogatóinak elvesztéséről és a teljes Képviselőház által várható vád alá helyezéssel, Nixon 1974. augusztus 9-én lemondott az elnökségről. Helyébe Gerald Ford lépett, aki az első nem választott elnök lett. Egy hónappal később Ford felmentette Richard Nixon magánember az összes felmerült szövetségi bűncselekmény alól. Nixon nem akarta elfogadni a kegyelmet, hiszen az bűnössége beismerésével járt volna, de megromlott egészségi állapotára valamint pénzügyi gondjaira tekintettel mégis beleegyezett, ezzel elkerülve egy hosszú pereskedést. A többi résztvevő nem volt ilyen szerencsés. A Nixon- kabinet három tagját bűnösnek találtak és elítélték. Haldemat és belügyi tanácsadóját, John Ehrlichmant összeesküvés és az igazságszolgáltatás akadályoztatása, hamis tanúzás vádjával ítélték el. Más hivatalnokok ellen is per folyt és többségüket hasonló vádak alapján ítélték el.  

            2005-ben végül fényderült arra is, ki volt az a bizonyos "Deep Throat", aki kiszivárogtatta a sajtónak a Watergate- betörést. Az amerikai Szövetségi Nyomozó Iroda akkori második embere, W. Mark Felt szolgáltatta azokat az információkat, amelyek Bob Woodward és Carl Berstein számára alapul szolgáltak.

            Kissinger külügyminiszter így vigasztalta a távozó elnököt: „A történelem máshogy fog bánni Önnel, mint kortársai!”, Nixon erre azt válaszolta: „Az attól függ, kik íjrák a történelmet!”. Ebben igaza lett. 1986-ban a Newsweek nagyszabású cikkében „rehabilitálta”, Carter, Reagen, Bush, Clinton több esetben kikérte tanácsát. Reagen így méltatta: „Nem tartom túlzásnak azt állítani, hogy a világ jobb és biztonságosabb lett Richard Nixon jóvoltából.”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.